Azt hittem kissé kinyíltam, de mégsem…

Visszazár a lakat és most már tudom, hogy örökre.

Én szajkózom mindig, hogy az ember ne adja fel, ne érje be az aliggal…de most már elhiszem, hogy ez nem mindig feladásnak minősül, még ha kívülről úgy is látszik

BELÁTÁS – nak hívják egészen pontosan. Beláttam, hogy nincs tovább, már alakíthatatlan vagyok, mert hagyom és nem is hagyom magam egyszerre. Akarok és félek….Vágyom és taszítom….Bizonytalan a biztosban….

Miért formáltam ilyenné magam? Miért? Választ tudnom kellene, de nem megy!

Elűzök magam mellől mindenkit és utána sírok, hogy egyedül vagyok….

Nem tudom hol a gond…. Már késő változtatni és nem is lehet. A gyökerek túl mélyek, a csalódás túl sok, a bátorság már meg sem látszik, annyira apró.

Olyan kicsike, kevés volt, amire valaha is vágytam, mégsem kaptam meg soha igazán. Talán az én hibám, sőt, bizonyosan az. DE MIÉRT????

Egyetlen egy barát van, akihez azt mondom, hogy őszinte vagyok, mégsem tud rólam szinte semmit.

Egy árnyék vagyok, egy szürke egér. Jó nekem annak lenni. Jó nekem így. Jó nekem egyedül.

Hagyjanak!

Gonosz vagyok, csúnya vagyok, egyedül vagyok. Hallgatok…..

Nekem szól, rólam szól:

„voltak egészen izgalmas élményeink is, tudom,
hogy sokat lehetne rajtad csiszolni, de azt is tudom, hogy elég kemény
a mag melyet lehetetlen alakítani”

Ennyi volt és nincs tovább.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.